Hová meneküljünk? Ellenségtől magányba, de inkább menedékbe, ha találhatunk valahol. A bibliai idők galambja meredek kőszirtek üregeiben fészkel, oda száll városról vagy mezőről. Elszállnánk mi is, mert halálosan keserít a hozzánk tartozó, de ellenünk fordult hűtlen barát vagy rokon nézése, gyalázkodása? E zsoltár kihagyott 8. versszaka szerint olyan valaki ez, akivel az imádkozó együtt járt és imádkozott a templomban. Suta és értelmetlen módosítás van az egyik sor végén: ezektül (4) az ezentül (ezidőtől fogva, ezután) helyett.

1948-ban, az istentelenséget hirdető rendszerben (de már korábban is) elmaradt a zsoltár nagyobbik fele, tíz versszaka, ilyen sorok is:
          A hitetlen rettegtet engem (2);
          Semmi gondjuk nékik nincsen
          Az Istennek tisztességére (11);
          És környeskörül az utcák
          Minden gyalázattal rakvák (6).

Bizony, nem volt ritka ebben a lelki sivárságban és rettegésben a korábbi templomos hívek hitehagyása. Napjainkban ismét elmaradtak a rendszer változása idején csatlakozók és templomba sereglők közül azok, akiknek ma már jól megy a soruk. Nincs szükségük soha többé lelki menedékre? Az imádkozó visszafordítja óhajtása szerint a halálba üldözést ellenségeire. Ki az, aki életveszélyben, segítség nélkül és rettegve ne vetemedne ilyenre? Az talán, aki ilyesmivel még soha nem szembesült.   

Pusztának mondja a kopár hegyvidéket, zegzugos kősivatagot magyar Bibliánk. Ne gondoljuk ezt alföldi, füves rónaságnak! Félelmetes hely. Aki arra nőtt fel, eléggé ismeri, mégis lelhet vizet, gyér ennivalót, életben maradhat, ahol kényelmes európai talán meg sem érné a reggelt. A barlangok, szakadékok üregei menedéket kínáltak, itt bújt meg Dávid legényeivel az üldöző Saul elől. Jezabel elől menekülve Illés prófétának is menedéke volt e vidék, Ámós próféta ilyen környezetben kapta az üzenetet. Keresztelő János elvonult, túléléshez talált erre sáskát meg lépesmézet. Jézus elvonult imádkozni csöndbe, magányba. Erre a vidékre. A szerzetesek szintén meredélyeken, járhatatlan helyen épült kolostorban éltek, látásért, igaz életért imádkoztak, és sokan ma is elvonulnak, eltávolodnak mindennapjaink robotjától, egymás kíméletlen marcangolásától. Mindannyiunknak kell elvonulás, legalább néha, hogy megbocsássuk a megbocsáthatatlant, eltűrjük a tűrhetetlent, életben maradjunk a kibírhatatlan környezetben is, felegyenesedjünk a lelkileg megrokkant állapotból és rendületlenül bízzunk. Erre jutott el az elvágyódó zsoltáros. Sajnálatosan elmaradt énekeskönyvünkből a megerősítő biztatás, amire eljutott a halálra rémült könyörgő:
          Vesd Istenben reménységed,
          És nyilván megsegít téged,
          Az igazat ő nem hagyja el! (13)

A befejező hitvallást is törölték (14):
          A gyilkosok és hamisak
          Életeket félben hagyják,
          Én pedig bízom csak tebenned!

Fekete Csaba