Kevés, néha nagyon kevés az örvendező ének az emberiség jelenében, és sajnálatosan ritkasággá vált református istentiszteleten, kegyességünkben. Nagy felszóval harsogó zsoltár helyébe fészkelődött a vérszegény énekelgetés, abból is kevés, így a bömbölő hangszórók miatt még szánalmasabb. Minek örülnénk? Hogy félelem, fenyegetettség, gyűlölködés, szakadás mérgezi tudatunkat? Igen, a Teremtőnek ellenszegülés miatt nem is lehet más. Csak egymás és önmagunk pusztítása és értetlenség. Halad, mégis, az újjáteremtés felé a világ történelme, a Bábel óta egymást elnyomó, rongáló és világuralomra törő népség végleges Szövetségbe tömörülése felé: Ez az irány a Teremtő királysága, már most is valóságos; ez lelkesít áldó és vigadozó énekre. Gyertek, menjünk föl az Úr hegyére, vár a sátor hőség ellen, menedék vérzivatar ellen, ott a vérengző vadállat már növényevő, nem pusztít kór és kígyó, kapát kovácsoljunk hóhéroló, lenyakazó kardunkból! (Ézs 2,2–4; 4,6–7; 65,25). Az apostoli ígéret is ebből táplálkozik, e nélkül nem lehet, hogy az ember semmit ne önzésből cselekedjék (mi magunk se legyünk áldozatok, jussunkért kíméletlenül marakodva), hanem alázatból, hogy senki ne csak maga hasznával törődjék (Fil 2,3–4). Jézus Krisztusban úgy egyesülhetünk, akkor nem lesz rabszolga is, meg olyan, akinek mindent szabad, kiszolgáló és zsarnok, kisemmizett etnikum és különleges jogállású állampolgár (Gal 3,28).

Feledtető szórakozásba meneküljünk? Műsorok hallgatásába? Dehogy! Pünkösd kell, pünkösdi Lélek! Igyekezzünk vissza a Sionból jövő tanításhoz, a Jeruzsálemből származó igéhez, mint a prófétás időkben (Mik 4,1–9), és a mennyei alászállás látomásában. Szövetségbeli kiegyenlítődés és egybefoglalás hitbeli látása nélkül nem fog szólni a 47. zsoltár, távolodunk Siontól és a mennyei Jeruzsálemtől. Ezután sem éneklünk majd
           Zengő verseket, szép énekeket
           E nagy királynak, mint mi Urunknak!

Szaggatott ütemvonalat látunk a dallamban (a 99. zsoltárban is). Elavult elmélet eredménye ez a furaság, régen törölni kellett volna. Itt nem szinkópák sorakoznak egymás után, hanem páratlan, ti–ti–ti tá–ti hármas hangcsoportok, párosokkal vegyesen. A reformáció korának zenéjében, Genf zsoltáraiban ez gyakori. A dallam párosával foglal egybe ötös verssorokat, tízesként. Ezt így is lehetne vagy kellene írnunk. Kétszer három soros a dallam, a záró versszak csak három sor. Szokták ismételni a dallam második felére, nem szükséges. Úgy van formálva a dallam, hogy értelmes a közepén befejezve. Ez a megoldás is jellemzi a reformáció korának bibliás művészetét.

Fekete Csaba