...a szenvedőt híven
Szánja ínségében,
Mert szükségében őtet ismétlen
Megmenti az Isten 

Ki boldog? Mitől boldog, lehet-e boldog akárki, ha ezt énekeljük a 41. zsoltárban: 
           Gyógyítsd meg, Uram, én betegségem,
           Mert igen vétkeztem!

Úgy kezdődik pedig ez a zsoltár is, hogy „boldog”! Akkor hát végül is ki és hogyan lehet, ha lehet boldog? Kihagyták mindazt, ami nem ízlik, a kényes és kényelmes mai keresztyénnek. Annak, aki húzódozik a lelki viaskodástól (atyáink úgy mondták, hogy vitézkedéstől), meg lelkiismerete kínos vallatásától. Megmaradt a csupa felhőtlen boldogság a zsoltárból, törölték a 3–5. versszakot 1948-ban, ezt is: 
           Mert ellenségemnek oka nincsen,
           Hogy rajtam örvendjen.

Hogyhogy nincsen? Úgy, hogy várta, várhatta, de a könyörgő és zsoltározó nyavalyás mégsem hal meg. Megmenti az Isten. Pedig biztos volt dolgában, előre örült. Ki? Ki ez az esküdt ellenség? Nem az ördög. A felebarát. „Még a legjobb barátom is… az is ellenem támadt” (Zsolt 41,10). Megismétli ezt az 55. zsoltár, és nyomán Kecskeméti Vég Mihály a Psalmus Hungaricus megrázó nemzeti vallomásában.

„Boldog” — ez a Zsoltárok könyvének legelső szava. Még huszonnégyszer van boldog a zsoltárokban, ez folytatódik a Jelenések könyvéig, Jézus szavai erre alapozva magyarázták, ki boldog. Ebben a zsoltárban azt mondja boldognak az Írás, aki nem ujjong más baján, bűnhődésén, nem pusztulására spekulál ádázul. Gondja van rá. Arra, aki részvétet sem remélhet, sem lelki és pártfogói segítséget. Mellé áll, nem pedig halálát siettető, hullára leső ellenségei közé.

Ennek a zsoltárnak akkor van igazán súlya, ha nem takarjuk el a törléssel, mint csupa szépet-jót színlelő fátyollal, a valós embersorsot, az elbukó, mégis reménykedő és folyvást imádkozó ember megpróbáltatásait. Csupán bűneink sokasága miatt betegedhetünk meg halálosan? Igen nagy bűnünkért fordulhatnak csak ellenünk szeretteink és mérgesednek el kapcsolataink? Bizony nem. Ezért keservesebb a halálnál, ha nem elég valakinek a test-lelki baja, sokasítja a vadállati gonoszság; a hozzá legközelebbi másik emberé. Olyané, aki bűnhődését, vesztét áhítja, hogy hasznot húzzon belőle. Köpi a markát: Már fel nem kél soha! Közben azért adja a szépet. Havernak mutatkozik, hóhérul szegődik. Van-e másféle ember? Hát az a boldog. Aki soha nem süllyed idáig.

De mitől boldog az, aki egészséges és tisztességes meg tehetős volt valaha, most meg védtelen, magatehetetlen? Akit belül kór, kívül hajsza juttat a halál mezsgyéjére? Nem a jótékony és sajnálkozó érzület gyógyítgatja az ilyet! Van pártfogója. Benne bízik minden vészben meg szükségben. Hitvallásra fakad: Örökké el nem hagysz. Ettől boldog.

Áldással, boldogmondással itt zárul a Zsoltárok első könyve a 41. fejezet végén. Visszatér ez a második és harmadik könyvben is. Ugye lehet a mi életünkben is ez a zárószó? Boldog visszatérés.

Fekete Csaba