Bűnöm (bűneink) megvallásával indult a rendszeres napi könyörgés másfél évezredig. Aztán az ősök hitétől elrugaszkodott fiak hallani sem akartak bűnről, megtérésről, csak az ember fejlődéséről, erkölcsi tökéletesedéséről, ésszerű viselkedéséről. Dehogy énekeltek így:
           Bűneim miatt lett sebek
           Kesergetnek
           És gyötrenek engemet.

Némi kivétellel elfeledték gyülekezeteink a hét bűnbánati zsoltárt (6, 32, 38, 51, 130, 143) ott is, ahol van még bűnbánati hét. A 38. zsoltárt is egyre kevesebb gyülekezet énekelte, eltűnt a Kálvin által megkívánt bűnvallás, átruháztunk minden bűnvallást az évente néhány úrvacsorás szertartásra. Ezért aztán régen nem is volt többé örvendező és hálaadó úrvacsorás ünnepünk, átalakítottuk a bűnbánat sákramentumává, vagyis szép lassan eltorzítottuk. Már hosszú ideje tanakodnak arról a gondolkodó reformátusok, nálunk és másutt, hogy minden szertartásunkon kellene bűnvallás és feloldozás. Nem szabadna helyette az úrvacsorát, mint örvendező hálaadást, bűnbánó szertartásként ünnepelnünk. Napjainkban viszont igen sokan nem akarnak tudni bűnről és bűnhődésről. Nem kell megváltás sem, ha bűnről nem akarunk tudni. Más tudatú, aki szívből énekli a harmadik bűnbánati zsoltárt, és erre a dallamra még két bűnvalló éneket, egyik szebb, mint a másik (208 és 427), mert a zsoltár indítéka ez:
           Hamisságomat megvallom,
           Nem tagadom.

Felénél több versszak hiányzik ebből a zsoltárból. Nem jó, hogy a hitvalló életnek csak a tetszetős és kellemes oldalát reklámozzuk. Bibliánkból olvassuk el hozzá a 6–9, 12–15, 20–21. verset, zsoltárköltőnk ezeket is hűséggel megverselte. Kihúztuk. Lelki bajból eredő kelésről, gyógyulatlan és bűzlő sebről nem akarunk énekelni. Pedig hitvalló ember is botolhat, igen nagyot is, a hívő is halálos bűnbe tévedhet. Gyötrelmek átélése nélkül nem érthetjük a mélyebb tanulságot, nem válhatunk testben és lélekben megerősödött imádkozóvá. 

Kérés, hálaadás és dicséret megszólaltatása volt a léviták dolga (1Krón 16,4). Bűnbánati ez a zsoltár, és mégis, mindhárom pillér megvan benne. Halálos aggódás és testi szenvedés jár az elkövetett bűn nyomában. Innen és ekkor fakad a kérés előbb-utóbb: Ne büntess meg, Istenem! Eljut ide mindenki, aki nem tette meg a jót, amit tehetett volna, de elkövetett olyat, amiről tudja már, és mindig tudhatta volna, hogy nem lett volna szabad. Se ép test, se ép lélek.
           Testemnek semmi részében
           Épség nincsen.

A gyöngét, tántorgót támadják a gonoszok, nem segítik. Magára hagyja rokona is, boldoguljon, ha tud. Az égő fájdalom, mint amikor mérgezett nyíl talál el valakit, lelki kín, testi is. Megroppant gerinc és vesetájék, megnyomorodás és a testi erő hanyatlása, meg az emberi személy érzelmi központjának torzulása sűrűsödik a zsoltár ilyen soraiban:
           Kezeidnek súlyossága
           Hátam nyomja.

Ép testben ép lélek — így tanít a régi közmondás. Lehet-e lelkileg ép, akinek a testében épség nincsen, így és ezért imádkozza a bűnvalló siralmat, ezt a zsoltárt? Nem csupa merő bűn és türelmes bűnhődés azonban ez a zsoltár! Vallomás, az Úrhoz fohászkodás után a záró reménykedés mellől ma hiányzik ez a harmadik tartalmi pillér. Azért, mert elhagyták a 20–21. verset (ez 21–22. Bibliánkban), megcsonkult a zsoltár értelme:
          Az én ellenségim élnek
          És örülnek,
          Erősödnek óránkint,
          Akik ok nélkül gyűlölnek
          És rám törnek.
          Sokasulnak naponkint.

Ezek reám dühödtenek
És kergetnek,
Kikkel én sok jót tettem.
De ezt csak azért mívelik,
Mert irigylik,
Hogy én a jót követem.

Nem betegség és végelgyengülés a fő lelki, idegrendszerét megterhelő baja az imádkozónak. Tetézi elesettségét, hogy rossz hírét költik cserbenhagyói, akik jól megvannak maguknak, és akikkel soha gonoszat nem tett. Érvényes rá a megelőző zsoltár vívódása, aztán mégis reménykedő biztatása:
           Ne bosszankodjál a gonosztévőkre
           Midőn őnékik jól vagyon dolguk.

Üldözők vádja miatt rokonai is utálkozva magára hagyják, éljen, ha tud, vagy (inkább?) pusztuljon el.

Vétkeztek a szülei, vagy ő maga, a vakon született? Jézustól ezt tudakolják tanítványai (Jn 9,2–3). Babonás értelmezése ez bűnnek, bűnhődésnek, emberi megszokás. Az állhatatos Jóbra is próbálnak alantas vétkeket ráfogni vigasztaló barátai, mert csapások sújtották. Biztosan bűnöző. E zsoltárban ugyanezt képviselik azok, akik beteg emberrel bánnak úgy, mint akik szórakozni jártak kivégzésre, embertársaik megkínzására. Nem csupán cégéres bűn következménye a betegség és a testi-lelki nyomor. Nyilallásról ma is beszélünk, mint a testünkbe hatolt nyíl, mérgezett nyílvessző, olyan a halálos betegség.

 Cégéres bűnt követ el, aki ilyet magára véve imádkozik? A hajlam, a gonosz csírája bennünk van bűnözés nélkül is, örököltük. Vetemedhetünk szörnyűségekre, ha nem tartjuk kordában bevallatlan szándékainkat és nem gátol az isteni könyörületre felelő hálaadás fegyelme. Testi-lelki-szellemi nyomorultak kíméletlen zsarnokká és kínzásban gyönyörködő népirtókká válhatnak.

Az én Uram vajon nem igazán haragudhat? Ilyen állapotban fájlalom a megromlott kapcsolataimat. Bénának, siketnémának érzem, nem is tettetem magamat. Idvesség a vágyam mégis? Szabadulás a minden értelemben megrokkant állapotból? Elkövetkezik, amikor az a legfájóbb tudásom, ráébredésem, hogy mindezt én okoztam magamnak, Uramat haragítva. A zsoltár zárása a vétkeiből kigyógyult ember hálálkodása a könyörülő Istennek.

Fekete Csaba