Könnyen fakad a kérés és a panasz ajkunkon és szívünkből, nem úgy a dicséret és magasztalás! Buzdítson szemléletváltásra ez a zsoltár, amely magasztalással kezdődik és végződik, noha az éneklőt a sírból hozta vissza Megtartója. Jódolgában elbizakodva úgy vélte ez a nagyon is ember, hogy ő aztán soha nem rendül vagy roggyan meg. Erre a Gondviselő elfordult orcája miatt rettegve, siralommal és gyászruhában érte meg az estét. És mégis, megtörtént belsejében és életében a döntő váltás, ezért képes arra, hogy szinte koporsójából kikelve ujjong és buzdít:
            Istenes hívek és szentek,
            Az Úrnak énekeljetek.

A dallam igen alkalmas ennek a tartalomnak az elmélyült éneklésére. Az aláhajló, majd felkapaszkodó első három sor után a második három sor ritmusa átrendeződik. Párosan következő hangok közé illeszkedő, hármasával összetartozó rövid hangokkal mozgatva úgy záródik le a strófa, hogy az utolsó dallamsor nagyjából fordított utat jár be, mint a legelső. Önmagunk úrvacsorai megpróbálásául alkalmas a 139. zsoltár (Uram, te megvizsgálsz engem), e dallamra énekeljük kedvelt 231. énekünket is (Uram, a te igéd nekem). A napjainkban elég ritkán énekelt 76. zsoltárnak (Ismeretes az Úr Isten) szintén ez a dallama.

Heidelbergi Káténk az ember nyomorúságáról vall ma, egykor nyavalyásságáról szólt. Nyavalyának mondták a ragályos kórt, a pestist meg ragadó nyavalyának. Nyavalyámat meggyógyítád — énekli a halálos kórból felépült ember, aki magasztalásra fakad; aki fogoly volt a halál csapdájában (a koporsót jelentő pokolban, tőrben).

Van áldozat református kegyességünkben, istentiszteltünkben is, ha ilyen lelki úton járunk. Nem bakok és bikák vérével áldozunk, hanem „dicséret áldozatával” járulunk Isten elé, a mi Urunk Jézus Krisztus által, az ő nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsével (Zsid 13,15). A szünet nélküli dicséret és magasztalás nem hamvadt el a régiek szertartásában, mint az őrláng, szüntelen lobogott. Imádság járult az áldozathoz, úgy volt érvényes; az egészen elégetendő áldozat miatt a papok a tüzet az oltáron állandóan lobogtatták, nem aludhatott ki (3Móz 7,6). Nem szűnhet az imádkozás sem. A Getsemáné-kertben a tanítványoknak így szól az intelem: „legyetek éberek, imádkozzatok, mert a lélek kész, de erőtlen a test” (Mt 24,41). A megéledt zsoltározó hálaimája templomszentelési ének is volt későbbi korban, tartalma miatt elfogadták közösséginek, nemzetinek. A zsoltárnak a most hiányzó strófái közül ezért legalább az utolsót pótolni kell, hogy a bibliai tartalom ne legyen hiányos. Éneklés, ilyen fajta zsoltározás juttat el siralomból örömre, mikor a fohászkodó szíve szüntelenül zeng, dolgainak, élete minden fordulatának az a vége, hogy
            Uram, örökké áldlak,
            Mindenek előtt magasztallak!

Fekete Csaba