Keseríti arasznyi életünket, mint ebben a zsoltárban az imádkozóét, ha várnánk valamit, amikor nyakig benne vagyunk a bajban, és jaj, de ideje volna a segítség, legalább valami jó szó, mert elmondhatnánk Jónással: „a Seol torkából sikolték.” (2,3) Megesik, nem is ritkán, hogy semmi nem történik. Aki tehetne valamit, nem teszi. Se másért, se értünk. A hivatal és hivatalos, akire bízva vagyunk, nem mozdul. Szóra sem méltat, elhallgatja ügyünket. Nyomorunkat súlyosbítja az agyonhallgatás minket körülzáró fala. Így bánik velünk Mindenható Urunk? Lám, a 83. zsoltárban szintén, ahol éppen népirtásra készülnek az istentelenek, a kétségbeesés szava riad: Uram, ne hallgass ily igen. Vaskos tartalma, a meghallgatásért könyörgés miatt, még jobban azért, hogy ne hallgasson mindörökre, akihez annyira fohászkodunk, kialakult szokás volt némelyik vidéken, hogy a temető kapujánál énekelte a 28. zsoltár elejét a halottas gyülekezet, mikor a koporsóval odaértek, de még nem lépték be a mindörökre hallgatás, a választalanság birodalmába.

De az elkezdés után a zsoltáros egészen más húrokat penget. Hogyan juthat el ilyen síri kezdetből hálaénekig és áldásmondásig? Úgy, hogy ő nem olyan, mint akik miatt ilyen nagy bajba keveredett. Kik azok, és miféle emberek, akik csaknem a sírba juttatták?
            Akik szólnak nagy nyájassággal,
            De szívük rakva álnoksággal.

Ezért van szüksége sürgős védelemre, erős várban kínálkozó menedékre. Az illedelmes keresztyén nem kívánhat olyat az utóbbi időben, hogy fizessen meg Isten a gonoszoknak elkövetett vétkeik mértéke szerint. Ebből a zsoltárból is kimaradt a 3–4. vers. Az, hogy az ilyenek civilizáltan beszélnek, de gonosz ártás a mögöttes szándékuk, hit és erkölcs nem számít:
            Mert az Úrral ők nem gondolnak,
            Dolgairól nem gondolkodnak,
            Keze munkáit nem tekintik.

Isten szövetsége és útmutatása? Dehogy kell! Nekik aztán nem. Mert az kötelez, emberségre és tisztességre. Nem úgy, mint a reklám. Dehogy tudja az Úr, mi zajlik bennünk és körülöttünk! Ők ebben a meggyőződésben kiáltoznak, de mikor valahára bűnhődnek, amit soha nem hittek volna, akkor aztán káromkodással vegyesen jajistenemeznek! Nem kapnak választ (Zsolt 18,42), akkor már nem. Az eltévelyedő egyház sem. Nem hallgatunk Urunk szavára? Egyszer csak nincs többé intő, tájékoztató, vigasztaló prófétai szó. 

Látszik ez ma rajtunk? Látszik. Hallatszik. Mert ha vannak ugyan itt–ott könyörgések, de ha nincs velük együtt kellően odaadó és elkötelezetten imádkozó élet, ha nem tapasztaljuk a mégis meghallgatott imádság diadalát, akkor nem is fakad belőlünk ennek nyomán az a hálálkodás, mint a zsoltárosból:
            Örül szívem, és énekben
            Dicsérem őtet szüntelen.

Az áldásmondás a hálával áldozás virága, jó gyümölcsöt ígérő virága. Jézusi indulat a mintája, teljes életre szóló odaadás. Szerény jele a bibliai idők emberéé, aki utolsó fillérein báránykát vásárolt, vagy galambot, gerlicét, hogy felmenvén Jeruzsálembe, feláldozza a templomban. Áldozat legyen legszokottabb imádságunk is! Akkor nem vész ki az énekszó lelkünkből és templomainkból. Mindenért háládatos életből fakad az igazi éneklés, az, hogy
            Áldott légyen a nagy Úr Isten,
            Ki meghallgata kérésemben.

Fekete Csaba